Azt hiszem..

Azt hiszem, az ember, komolyan nem tudja milye is volt, amíg el nem veszíti azt...
Nem vagyok erős, elvagyok veszve és komolyan úgy érzem, hogy hiába is ordítanék... Hasztalan volna. Hasztalan lenne, pont mint sikítozni, vagy részegre innom magam.. Nem oldanék vele meg semmit. Csak még jobban fájna.. Hogy mit teszek? Öntök egy bögre teát, bekapcsolok valami zenét, és maxra állítom. Dübörögjön csak a fejemben, kavarja csak össze a gondolataimat.. Könyöröghetnék is, de nem oldana meg az sem semmit. Már nem reménykedek.. Fáj fáj és csak Fáj.. Elfutnék, meg sem állnék.. de ahhoz is gyenge vagyok. Teljesen .. Elfáradtam. Többé nem akarom ezt. Nem akarok szeretni, nem akarok az "otthonomban" kirekesztve lenni.. Nem akarok sírni minden nap.. Én sosem voltam ilyen. Minden ami azóta történt, hogy megismertem őt... mintha minden amit tettem, rossz lenne.. Nem mondom, hogy megbántam, mert nem. Minden egyes pillanatát élveztem. Élveztem, a mosolyát, a kedvességét, az odafigyelését, a sok sok " nem tudom"-ot, amikor épp megharagudott rám, vagy rossz napja volt, azt amikor a karjaiba zárt éjjelente, élveztem, hogy elhalmozott, minden jóval... Változnom kellett.. Változnom kellett , mert nem adtam eleget vissza. És most, hiába tennék bármit is.. Hiába üvöltöznék vele, hogy csak miatta változtam meg.. Talán még hazudnék is.. hazudnék, mert nem miatta változtam. Magam miatt... Én úgy érzékeltem miatta, de minden amit tettem azért volt , hogy megkapjam azt a mosolyt s kedvességet, mire annyira vágytam..
Magányos vagyok s elveszett. Azt hiszem, ha ennél mélyebbre süllyednék , már véget is érne az életem, akár fel is adhatnám.. Kellene valami, amibe bele kapaszkodhatok, de már nincs semmim. Semmi..
Azt hiszem, ha az elején, jobban oda tettem volna magam, nem így alakulnak a dolgok. azt hiszem ha akkor máshogy csinálok mindent, ma nem lennék, ennyire magányos, és kirekesztett...
Azt hiszem a sok ha, értelmetlen. a világ egyik leglogikátlanabb szava.. MERT MI VAN HA?!
Tudsz rajta változtatni??
Vissza tudod pörgetni az időt?
Nem...
Azt hiszem.. HA mégis meg lehetne tenni... Én vissza pörgetném... Vissza egészen arra a napra, amikor megismertem Őt. Nem mennék előre a koncerten.. Nem mennék el vele másnap... nem szeretnék bele.. nem fájna most ennyire..
Azt hiszem életemben először bántottak ennyire.. Bántott. Bántott az elején, azzal , hogy szereti még őt.. S azóta? bánt azzal, hogy mindegy ki, csak ne én.. Hiába a sok szó.. Mind hazugság volt, ámítás, egy reménykép, ami már sosem fog valóra válni.. Az elején rontottam el, amikor "lusta" voltam.. Pedig még csak az se.. Már akkor is csak szomorú voltam, amiért nem értékelt.. Amiért mindenhol az Ő neve volt.. Amiért mindig mindenben Őt látta és Ő volt.... Bántott ezért dühös voltam és szomorú, de nem akartam elveszíteni.. Azt hiszem még akkor kellett volna elrohannom, amikor tudtam volna, amikor még nem fájt ennyire, amikor még nem sírtam ennyit.. Amikor még nem volt fontosabb mint bárki más.. Amikor még nem adott reményt, amikor még nem hazudott a szemembe.. Amikor még Ő Ő Ő volt, és nem az aki most... Félek tőle.. Ez nem az az ember..
Azt hiszem, már nincs többé...
nincs több remény, vágyakozás, álom...
Azt hiszem, ha kiteszem innen a lábam, kitörlök mindent, ami rá emlékeztetne majd. Még akkor is ha fájni fog.. Nem akarok erre a sok sok fájdalomra emlékezni, még akkor sem, ha voltak boldog napjaink.. Ő az egyetlen akit teljesen el akarok felejteni.. Őt, aki az elejétől csak bántott és áhított. Őt akit nem akartam megszeretni, s most elengedi sem.. Őt akit szívem szerint megütnék.. Őt aki ugyan akkor szívem szerint magamhoz húznék, és megcsókolnám..
De már félek.. Félek minden egyes mozdulatától, s mozdulatomtól..
Elvesztem.. elvesztettem önmagam, a céljaim, már nincsenek álmaim, vágyaim, reményem... Nem látom mit kellene tennem, vagy merre kellene mennem..
Világéletemben egy boldogságtól fűtött szerelemre vágytam. Olyan regényesre és olyan drámaira, mint amilyen csak a filmekben van. De (...) rá kellett döbbennem, hogy a férfiak nem hisznek abban, hogy a mesék valóra válhatnak...
Pedig.. mennyivel jobb lenne, ha csak egy kicsit is, de a Herceg észre venné, mégis mennyire mélyre taszítja a Kis Hercegnőjét... 
"Ha egyszer elszakad a fonál, ami összeköt minket, nem marad már senki, aki megmenthetne, ha elveszek." 

Miért is ragaszkodtam ennyire ehhez a férfihoz, aki nem is érzett semmit irántam? Mintha egy százéves kapcsolatnak lenne vége. Vagyis nem. Már a legelejétől tudtam, hogy semmit sem jelentek neki (...). Inkább olyan ez, mintha száz évig aludtam volna. Hagytam, hogy édes szavakat suttogjon a fülembe, hogy bármikor ágyba vigyen. És úgy kapaszkodtam belé, mintha el akartam volna hitetni magammal, hogy tényleg belém szerethet, pedig tudtam, hogy igazából ez lehetetlen. De végre felébredtem.