Azt hiszem..
Azt hiszem, az ember, komolyan nem tudja milye is volt, amíg el nem veszíti azt... Nem vagyok erős, elvagyok veszve és komolyan úgy érzem, hogy hiába is ordítanék... Hasztalan volna. Hasztalan lenne, pont mint sikítozni, vagy részegre innom magam.. Nem oldanék vele meg semmit. Csak még jobban fájna.. Hogy mit teszek? Öntök egy bögre teát, bekapcsolok valami zenét, és maxra állítom. Dübörögjön csak a fejemben, kavarja csak össze a gondolataimat.. Könyöröghetnék is, de nem oldana meg az sem semmit. Már nem reménykedek.. Fáj fáj és csak Fáj.. Elfutnék, meg sem állnék.. de ahhoz is gyenge vagyok. Teljesen .. Elfáradtam. Többé nem akarom ezt. Nem akarok szeretni, nem akarok az "otthonomban" kirekesztve lenni.. Nem akarok sírni minden nap.. Én sosem voltam ilyen. Minden ami azóta történt, hogy megismertem őt... mintha minden amit tettem, rossz lenne.. Nem mondom, hogy megbántam, mert nem. Minden egyes pillanatát élveztem. Élveztem, a mosolyát, a kedvességét, az odafigyelését, a ...